Coachként, tanácsadóként napi szinten találkozom a stressz testi-lelki tüneteivel. Férjemmel a reggeli kávé mellett ma erről beszélgettünk – szép kis napindítás.
Hol annak örülünk, hogy már a telefonunkat sem kell megfogni, mert az okosóránkon egy bukóforduló közben is meg tudjuk nézni, hogy kitől jött mailünk, hol annak örülünk, hogy adunk magunknak két mobil-mentes napot és rácsodálkozunk, hogy van élet így is. Hálát rebegünk a technika vívmányainak, amikor üvöltő óvodásunk szelíd bárányként szippantódik be mesevideóba, miközben mély kétségbeeséstől gyötörve üvöltjük le a tinédzserünk haját, hogy „nem igaz, hogy nem vagy képes letenni azt a ...-va mobilt”.
Általában piszkálom a férjem, hogy nem kell folyton nézegetni a híreket, nem kell a vazénak küldözgetni semmit, viszont két hete, amikor több baleset miatt beállt egész Hűvösvölgy és Nagykovácsi, látványosan ki voltam akadva, hogy ilyen technikai háttérrel miért nincsenek pontosabb információim arról, hogy mi a fene történik.
Akárhogy is, arra mindenképp rávilágít a saját életem, hogy a választ nem a technológiában, hanem magunkban fogjuk megtalálni.
Tulajdonképpen mióta világ a világ, végtelen mennyiségű információ vesz körül minket. Egy csendes erdőben is mozog minden egyes falevél, növekszik minden egyes fűszál, madarak repülnek, vaddisznók csörtetnek, giliszták születnek, mohák pusztulnak. Élő organizmusok milliárdjai tesznek-vesznek körülöttünk, és látnak el minket információval. Amíg nem kezdtünk el tevékenyen belenyúlni, amíg nem kezdtük el információként kezelni, addig erősebb volt az érzékelésünk, hogy mihez van közünk. Aki elindult kardfogú tigrisre vadászni, nem nézte meg az összes útjába eső levéltetvet, pusztán azért, mert azok is ott voltak. Tudta, hogy mely madarak röptére kell figyelnie, és melyek lényegtelenek számára.
Matekból azt tanultam, hogy a végtelennél nincs több. Vagyis nincs olyan, hogy most kétezerszer végtelen információval kell megküzdenünk egy nap (kivéve persze Chuck Norrist, mert ő ezt is tudja).
A kihívásunk sokkal inkább az, hogy megtanuljunk szelektálni. Bátrabban hagyatkozni az megérzéseinkre, az intuíciónkra, hogy mi fontos számunkra és mi nem.
A nap végén nem az a jó kérdés, hogy „Kell-e figyelnem a kék madarak röptét?” hanem inkább az, hogy „Ma mit tanultam a kék madaraktól, ma mivel tették jobbá az életem?”. És a magunknak adott válaszunk már egy támpont lesz arra, hogy következő nap mit tegyünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
