Hiszem, hogy a valódi történetek mindig többet adnak a tankönyveknél.
Cristiana Pedersoli: APÁM PIEDONE
Egy szívmelengető, szeretetteli könyv - és egy kalandos Kilences élet
Nagyon együtt tudok érezni Christianával: ő is rajongott az apjáért, én is, az ő papája is elment már, az enyém is. Persze az én történetem apukámról teljesen más lenne (lényegesen kevésbé vidám), de abban közös, hogy az emlékek és a szeretet nagyítója élesebbé teszi a képet. Nézzük, akkor, hogy mi is van a sorok között- vagy sorok fölött.
A Kilencesek egész életükben a békét keresik: azt az állapotot, amikor nem csak ők, de a környezetük is jól van.
Papa szerette az életet és az élet is szerette őt. Neki köszönhetem, hogy gyönyörű gyerekkorom volt, mesevilág és valóság elegye.
Bár a béke a legfőbb törekvésük, ez nem jelenti azt, hogy tényleg béke is uralkodik bennük vagy körülöttük, hisz vezérlő érzelmük az indulat.
Minden, ami a belső értékrendjükkel ellenkezik – például a gyengébbek bántalmazása, méltatlan viselkedés -, dühöt vált ki belőlük, amit ideig-óráig sikerül „nem észrevenniük”. Ha tele van a puffer, akkor a legapróbb csepp is robbanást okoz. Soha nem a hagymás babbal van a gond, hanem azzal, hogy ki és hogyan akarja elvenni, és főleg, hogy mi minden történt előtte.
Hatalmas pofonokat osztott ki a rosszaknak, de komoly kárt soha senkibe nem tett... Gigantikus karjaival szó szerint levegőbe repített mindenkit, aki ártani szándékozott neki, vagy aki volt olyan vakmerő, hogy megpróbálja elvenni tőle a többmázsányi babot és húsgombócot, amit a kocsmák és étkezdék sorában tömött magába. Megvédte a nőket és a gyerekeket, a gyengébbek támaszra lelhettek benne.
Minden Kilencesre – még a leghatározottabb, legkeményebb vezetőkre is – igaz, hogy az érzelmileg megterhelő helyzetekből öntudatlanul megpróbálnak kicsúszni. Halogatnak, pótcselekszenek, és reménykednek, hogy az idő, vagy bármi más megoldja helyettük.
A házasodás elég sok Kilences férfinél kimeríti az érzelmileg megterhelő definíciót.
... és szép lassan szerelembe estek. Egy napon nagyapám megkérte apámat, hogy találkozzanak az Excelsior Szállóban a via Venetón, mert tudni szeretné, mik a szándékai a lányával. Azt hiszem, papát váratlanul érte a találkozó és a felelősség súlya, de főleg az, hogy nem volt megfelelő munkája, és ez elbizonytalanította, mi több, pánikba ejtette. Emiatt határozta el, hogy elfogad egy építésvezetői állást, amelyet Caracasban, Venezuelában ajánlottak számára a Pánamerikai főútvonal építésénél.
Ha már a sorok között olvasunk, azt azért elárulom, hogy a komoly ok-okozati összefüggés, és a kiszámított tervezettség sokkal inkább a lánya fejében létezik. Kilences világban ez inkább úgy fest, hogy „Pont akkor ajánlottak egy olyan dolgot, amit lehetetlen volt visszautasítani. Most már látom milyen jókor is jött.”
Egy tréningemen mesélte egy cég Kilences vezetője - aki meglehetősen keményen irányította az embereit -, hogy fiatal korában azzal keresett némi mellékes pénzt, hogy az éjszakában dolgozott kidobó emberként. Utólag visszatekintve arra volt a legbüszkébb, amikor verekedés nélkül, tudott megoldani helyzeteket.
Bud lánya leír egy történetet, amit kismilliószor meséltettek el az apjukkal:
Ekkorra már túl közel ért hozzám, bármelyik pillanatban támadhatott volna, de nem mozdultam. Éreztem alkoholtól bűzös leheletét, kész voltam a küzdelemre, de nem akartam egy ilyen állapotban levő, ráadásul machetével felszerelkezett emberrel összetűzésbe keveredi. Így hát magamhoz ragadtam a kezdeményezést, és végig tartva a szemkontaktust az arcába dörögtem: „Magának machete van a kezében, de nem tud megijeszteni, magának fegyverre van szüksége, hogy megöljön, én puszta kézzel megtehetem. Ha eltéveszti a csapást, nem menekülhet, csak egy ütésre van lehetősége, utána a karmaim közé kaparintom.” A fazon egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy ráordítsak a pultosra, hogy azonnal jöjjön elő, és hozzon inni nekem és az előttem álló alaknak. Határozottságom megingatta az övét, azt mondta, én másmilyen fehér vagyok, mint akikkel eddig találkozott, ittunk egy jót együtt, ő újabb és újabb körökre akart meghívni, és nekem ajándékozta a machetéjét, aztán teljesen lerészegedve elterült a pult alatt.
Ha a venezuelai kocsmát kicserélem a szegedi Csillag börtön melletti diszkóra, akkor a történet szóról szóra megegyezik.
Életfilozófiáját az utolsó két mondása tökéletesen leírja, és lelke mélyén ezt minden Kilences tudja. Csak biztatni tudom őket, hogy éljenek is így – a többiek meg használjanak belőle annyit, amennyit csak tudnak.
Szeresd az életet, ne letámadd. Élvezz ki minden pillanatot és a jelenben élj... lesz, ami lesz, tojd le!
Szóval, ha „letojhatnékod” van, inkább fogd meg azt a könyvet és egy jó pohár vörösbort. És... olvass!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
